Volt egyszer egy királyság, élén a királlyal akinek gyönyörű szép leánya volt. A leány duzzogva kijelenti, hogy csak annak adja a kezét, aki teljesíti a kívánságát. A nehéz feladatra azonban egyetlen jelentkező sem akadt. Egyszer aztán arra járt Kovács rendőr törzsőrmester. Úgy vélte, semmit sem veszíthet, ha próbát tesz, így beengedték a palota kertjébe a királylányhoz. A leány lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt, és a krokodiloktól hemzsegő tóba dobta.
- Add a kezembe! - toppantott.
Kovács törzsőrmester abban a percben a kezébe adta. Azóta élnek, ha meg nem haltak.

Arisztid és Tasziló baktatnak a Stefánián.
A tavasz csábító illatokkal teli, a fák izgalmasan lengedeznek.
Egyszer csak Tasziló majdnem fölbukik, utolsó egyensúlyi helyzetében szökken egyet. Nem sikerül kikerülnie. Belelép valami barna, henger alakúba, amely mállik...
Tasziló undorral lehajol, két ujjával óvatosan fölveszi, megszagolja, szájához emeli, lassan beleharap, majd megvetően eldobja:
-Ahhrisztid bahhrátom, azt hiszem, hogy ez szahhr!
Arisztid villámgyorsan lehajol, fölkapja, a másodperc törtrésze alatt ujjai közé csípi,megszagolja, mohón beleharap...
-Tasziló bahhrátom, én is úgy gondolom, hogy ez szahhr!
Milyen jó, hogy nem léptünk bele!